2011. szeptember 26., hétfő

Garai Gábor : Bizalom - Jókedvet adj - Ha a Szerelem elhagyott - Rózsa - Fölötted egy csillag - Úgy szertnék sokáig élni - Nem vagyonra..


Garai Gábor:
Bizalom

S ha százszor is becspnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
élet.-

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

Garai Gábor:
Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Garai Gábor : 
Ha a Szerelem elhagyott…
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…

És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés…

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.

Futnál - menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. -

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szivébe szalad.

Garai Gábor:
Rózsa

Fölszisszentél:
ez a rózsa, ha
porcelánból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngypermet a csöpp bolyhokon,
mily torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis. –

Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói ( épp ennyi s eképp)
körülállják óvón a bibét,
hogy való példány s botanikát
igazol, - de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintétikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjaiban az idő,
hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen s egy perc múlva más,
hogy szüntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd – az életét,
illatát, mely oly illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorsát kell alakká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásban áll,
míg kigyújtja s elfújja a nyár.

Garai Gábor: Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

Garai Gábor :
Úgy szertnék sokáig élni

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.


Garai Gábor
Nem vagyonra...

Nem vagyonra gyűjtök - időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, - s már hull a nap.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére